No comments
2016-04-15
Share:

Haruki Murakami könyveinek közös sajátossága egy bizonyos kettősség: egyrészt a folyamatos átjárás fikció és realitás között, másrészt pedig a keleti világ és nyugati irodalmi hagyomány találkozása. Murakami személye hasonlóan kettős. Japán íróként az amerikai popkultúra és irodalmi hagyomány rajongója. Ritkán ad interjút, vagy beszél nyilvánosság előtt, de amikor igen, azok napjaink politikai realitásának, egy szigorúan szabályozott valóságnak és a szürrealitásnak a keverékei. Ez a kettősség egy tudatosan kialakított és fenntartott ambivalencia az író részéről, ami a róla alkotott percepciót is meghatározza és hozzájárul a körülötte kialakult kultusz fenntartásához.

A 67 éves japán írót, Haruki Murakamit az utóbbi években rendre az irodalmi Nobel-díj esélyesei közé sorolják, könyveit, amelyek általában a best sellerek listáján szerepelnek, már 40 nyelvre fordították le. Népszerűsége ellenére Murakamiról keveset hallani a médiában, ritkán ad interjút és kerüli a nyilvánosságot. Azok a kivételes alkalmak azonban, amikor mégis a közönség elé lép, egy olyan képet közvetítenek Murakamiról, amely könyveihez hasonlóan két világ között egyensúlyoz: realitás és szürrealitás között.

A Murakamiról szóló riportoknak és portréknak mindig hangsúlyos eleme az író következetes és szigorú napi rutinja. Ezek szerint Murakami minden nap hajnalban kel, aztán hat órát ír, ezt követően lefut 10 kilométert és/vagy leúszik 1500 métert, majd zenét hallgat, olvas, és legkésőbb 9-kor lefekszik. A szigorúan behatárolt napirenddel azonban erős kontrasztban áll az író alkotómunkája, amelynek folyamatát kiszámíthatatlannak, kontrollálhatatlannak írja le Murakami és rendre úgy pozicionálja magát mint aki csak egy médiuma a rejtélyes, külső forrásból származó kreatív energiáknak. Az 1Q84 című regényének szereplőiről, a „kis emberekről” például így nyilatkozott: „A kis emberek ötlete hirtelen jött. Nem tudom kicsodák. Nem tudom, mit jelentenek. Csak egy szolgája voltam a történetnek. Nem volt más választásom. Jöttek és én leírtam őket. Ez az én feladatom.” Murakami hasonlóan számol be írói karrierjének kezdetéről is: 29 évesen, egy baseball meccsen, amikor épp a levegőben szálló labdát nézte, akkor érte a megvilágosodás, hogy regényt kell írnia. A meccs után vett is papírt és egy tollat és megírta első regényét (Hear the Wind Sing), amellyel nyomban díjat is nyert.

Az interjúk mellett az író a direkt kommunikáció során is azt sugallja, hogy a szürrealitás szerves részét képezi a mindennapjainak. Ezt a New York Times újságírója jegyezte meg, aki még 2011-ben készített egy nagyobb lélegzetvételű portrét az íróról. Ebben leír egy jelenetet, amikor épp egy taxiban beszélgetnek Murakami 1Q84 című regényéről: „A taxiból megpróbálta egészen pontosan meghatározni azt a helyet, ahol regényének hőse, Aomame leereszkedett egy másik világba. „Yogaból Shibuyaba tartott” – mondta, kinézve az autó ablakán. „Szóval valószínűleg itt lehetett a hely.” Aztán felém fordult és emlékeztetésképpen hozzátette: „Persze csak a könyvben, nem a valóságban.” Mégis, visszanézett az autóból és úgy folytatta a leírást, mintha az tényleg megtörtént volna. „Igen” – mutatott egy irányba. „Ez az a pont, ahol leereszkedett.” Aztán visszafordult és még egyszer megjegyezte: „De természetesen nem igazából.”

Murakami nyilatkozatainak szürrealista narratívájával szemben erős kontrasztot képeznek az író egyéb nyilvános megjelenései, amelyek leginkább politikai természetűek. 2009-ben nagyobb visszhangot keltett például izraeli látogatásával, ahová azért utazott, hogy átvegye a tekintélyes Jeruzsálem-díjat és egyben megragadta az alkalmat, hogy Izrael és Palesztina konfliktusos kapcsolatáról beszéljen. 2011-ben pedig szintén egy díjátadót választott ki arra, hogy Japán nukleáris iparát kritizálja.

A Murakami személyét övező kettősség egy másik fronton is megnyilvánul: japán íróként elutasítja országának irodalmi hagyományát, könyveit pedig annak ellenére, hogy kivétel nélkül Japánban játszódnak, áthatják az amerikai popkulturális referenciák és az amerikai irodalmi hagyomány. Murakami maga is nagy rajongója az amerikai kultúrának, a jazznek, F. Scott Fitzgeraldnak és Raymond Chandlernek, és ezt az interjúiban is rendszeresen hangsúlyozza. A kelet és nyugat összefonódását Murakami beszédstílusa is felerősíti, amelyről a New York Times újságírója így ír: „Murakami nem szereti, ha tolmácson keresztül kell beszélnie. Ő maga lassan, mély hangon, rendkívül erős akcentussal beszél angolul. Egyes köznyelvi kifejezések, mint például az „I guess”, vagy a „like that” fura formában és szokatlan helyen köszöntek vissza a beszédében, de valahogy az volt az érzésem, Murakami kifejezetten élvezi, hogy ebben a nyelvi helyzetben van.”

Murakami személyes márkája tehát egyrészt kiemelkedő önkontrolljáról és fegyelméről tanúskodik, (amelyet a szigorúan behatárolt napi rutinja mellett az is illusztrál, hogy rendszeresen lefutja a maratont is), valamint arról, hogy mennyire két lábbal áll a realitás talaján. Másrészt azonban egy olyan író képét kelti az emberekben, aki csak közvetítője egy olyan „isteni sugallatnak”, kreatív erőnek, amit aztán becsatornáz könyveibe. Ez pedig hozzájárul ahhoz, hogy Murakamit továbbra is olyan kultusz övezi, amely kevés best seller írónak adatik meg.

Kapcsolódó bejegyzések

by