No comments
2017-05-03
Share:

Aki ezt az írást olvassa, tértől és időtől függetlenül fér hozzá egy, a világban máshol tartózkodó, a fogalmazás pillanatában az időben máskor létező ember által összeállított információcsomaghoz. Egy olyan információcsomaghoz, amelynek születését is ez a kötöttségektől megszabadított hálózat tette lehetővé, és sok hasonlóan létrejött és célba juttatott adathalmaz metszéspontja és újrakeverése. Ez a virtualitás, Henri Bergson nyomán az aktuális, az itt és most ellentéteként létező világ szüleménye.

A köznyelvben a virtualitás már egy számítógépek által létrehozott és konstruált „valóság”, egy nem fizikai, mégsem eszmei létező. A latin virtus, igazság szó származéka. Lényegében igazság-szerű, valódi, és mégsem valóság. Az új évezred embere számára ez egy új érzékszerv, dimenzió, összeköttetés, hangyák vagy méhek között terjedő feromonhálózathoz hasonló hivemind. Lehetőségek végtelen sorozata, mondhatni a szabadság sosem ismert lehetőségének ígérete, az információ új megtestesülésének egyeduralma a világban. Ellenben figyelembe kell vennünk, hogy McLuhan egy ezt még csak nem is sejtő korban született gondolatai szerint a médium maga az üzenet, eszköz a maga képére formálja a használót és a használók társadalmát is. Az általa megteremtett lehetőségek magukban hordozzák a kihasználásuk kényszerét, és a hatékonyság, a fejlődés igényében a szabadság olykor csak illúzió. Vessünk egy pillantást az emberekre a képernyők milliói mögött és előtt, és arra, hogyan élünk együtt korunk vívmányaival, és rajtuk keresztül egymással!

Sherry Turkle, az MIT professzora, aki az ember és a technológia kapcsolatát szociológiai és pszichológiai perspektívából kutatja, erős kritikával az új típusú kommunikáció iránt. A folyamatos összeköttetés a valódi kapcsolatok létrehozását megnehezíti, az egyedüllét képessége nem fejlődhet ki az online életformában, ami a társas magány jelenségét hívja életre. Ahelyett, hogy az emberek azért kommunikálnának, mert egy átadandó érzés, üzenet fogalmazódik meg bennük, azért teszik ezt, hogy hozzájussanak valamiféle érzéshez vagy üzenethez, az együttlét és a visszacsatolás kényszerében. A tértől és időtől való függetlenség képtelenné teszi az ebben felnövőket az itt és most megélésére, baráti összejöveteleken, családi ebédek alatt máshol lévő emberekkel kommunikálunk okoseszközeinken. Kezdjük elfelejteni azt, hogyan kapcsolódjunk egymáshoz technológiai közvetítés nélkül. „Ott csíp minket fülön, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk”, mondja Turkle híres TED előadásában, és valóban. Az elidegenedett társadalomban nem nehéz elveszni a kijelző mögött.

Ellenben az új média fejlődése talán mégsem azt, vagy csak az irányt vette, amitől korábban a tudomány és a tudományos fantasztikum jeles képviselői is sokan tartottak. Felfedezhetőek persze azok, akik egy számítógépes játék virtuális valóságában egyre kevesebbet látják a napfényt (és ezt „hobbit” az érzékek becsapásának egyre fejlődő lehetőségei ezt a közeljövőben talán még vonzóbbá fogják tenni), és a szárnyait bontogató mesterséges intelligencia is aggasztó kérdéseket vethet fel, de az uralkodó irány mégsem ez. Az egymás mellett ülő és sms-ező gyerekek képe persze mindenki számára fájdalmas, de a technika már rég lehetővé tette, hogy a távolból kommunikáljunk azokkal, akik nem lehetnek mellettünk. Az utóbbi néhány évben a következő lépés (és egészséges visszalépés) a virtuális dimenziókban való eltűnéstől az úgyevezett „mass mingling” jelenség. Az a folyamat, ahol a technológia, szűkebben a közösségi média formái a valós, fizikai térben létrejövő eseményeket és találkozásokat segítik elő.

A legegyszerűbb példa erre a facebook-esemény, csoport, ami  összejövetelek gyors és hatékony megszervezésének eszköze (ennek az aktivizmus is sokat köszönhet), de sok külön alkalmazás is létrejött, ami nem befelé húz, hanem kifelé tol a világba. A Foursquare, az (azóta osztódott és megszűnt) Gowalla leszármazottjai és még sok más típusú app használatakor a felhasználók valós helyeket látogatnak meg, értékelnek és javasolnak egymásnak. A Tinder és testvérei az ismerkedést segítik (akár a közös szórakozás vagy barátkozás céljából a valós térben), a Snapchat pedig vicces (valóságban átélt) pillanatok megosztását teszi lehetővé képek vagy rövid videók formájában. A nyáron Budapesten vírusszerűen terjedt el a pokémon go, egy mobilalkalmazás, ami játéktérré változtatta az egész országot, a fiatalok a városban sétálgatva fogták el a virtuális(?) pokémon-szörnyeket, és parkokban gyűltek össze a leggazdagabb „lelőhelyeken”, napozva és beszélgetve egymással. Újfajta vállalkozási, vagy azt segítő formák létrejönnek, a carpooling és couch-surfing alkalmazások sem egy, a minket körülvevő világból a képernyőbe szippantó erőt képviselnek, hanem megkönnyítik (és bátorítják) azt, hogy kilépjünk az ajtón és érintkezzünk egymással, éljünk a minket körülvevő lehetőségekkel. A virtualitás legújabb megjelenési formája valójában az aktualitás új egyeduralma. Nem a tér és idő eltűnése, hanem a tér és idő uralása, megismerése és felhasználása a cél.

Mondhatjuk azt hogy mindkét perspektívának van létjogosultsága, és a tudatos használat, és az offline értékek ezzel párhuzamos megőrzése az út ahhoz, hogy a digitalizáció ne útvesztő, hanem útjelző táblák rendszere legyen az új évezred társadalmában. A gondolatmenet továbbviteleként viszont azon is érdemes elgondolkoznunk, hogy az új útjelző táblák rendszere milyen világot alkot, és milyen áron? „Hagyjuk, hogy olyan helyekre vigyen minket, ahova nem akarunk menni”, mondja Turkle, erre csak egy szórakoztató visszautalás a városban ész nélkül kószáló pokémonvadászok jelensége és az önmagáért való mass mingling, amikor eseményeken veszünk részt azért, hogy megoszthassuk, hogy ott voltunk, utazunk, hogy képet töltsünk fel róla, és a spotify-listáink korszerűvé tétele érdekében fogyasztunk eszméletlen mennyiségű zenei tartalmat, amihez nem is feltétlenül lenne kedvünk. Nem egy virtuális valóságba szökünk el, hanem a minket körülvevő tér válik egy online felületek által motivált, alkalmazások törvényei által meghatározott, „programozott valósággá”.

Ami biztos, hogy az átalakulás új szakmai lehetőségeket és kötelezettségeket teremt, akár belső kommunikáció, akár a vállalati és személyes márkák megnövekedett fontossága esetében. Van róla elképzelésünk, hogy mit és hogyan kell tenni, hogy éljünk mindezzel, a mélyebb, hosszú távú következmények az emberre és a társadalomra azonban gyakran rejtve maradnak. Kutatások tömkelege ássa bele magát a téma részleteibe, és hoznak egymást metsző vagy akár ellentétes következtetéseket – a folyamat túl nagyszabású, a történetek pedig túl egyediek és emberiek ahhoz, ebben a pillanatban teljesen átlátható legyen a teljes kép. Akárhogy is, egészen biztos, hogy erős hatással van ránk, megváltoztat minket ez a gyors fejlődés, és sötétben tapogatózunk azzal kapcsolatban, hogy ez a jövőben pontosan hova vezet, de még arról is alig tudunk biztosat, hogy most, a jelenben hol tartunk és hogyan változott az ember a múlt emberéhez képest. Az internet kora szinte az írás feltalálásához hasonló változásokat hordoz magában, de a vívmány terjedése az említettnél összehasonlíthatatlanul gyorsabb. Az időről alkotott elképzelésünk (legyen az az életidő vagy az idő távlatokban való felfogása) is átalakulóban van. A legtöbb tehát, amit tehetünk, hogy miközben lépést tartunk a szédítő sebességgel, hagyunk időt arra, hogy megálljunk végiggondolni a hatását, és megbeszélni egymással a régi idők hagyományos, offline módszereivel is.

Kapcsolódó bejegyzések

by