No comments
2017-12-20
Share:

A personal branding pozitív üzenete, hogy lehetséges autentikus módon léteznünk a világban, és nem csak lehetséges, de szükségszerű és kifizetődő is. A témában elérhető tucatnyi populáris szakmai tanulmány, blogposzt és motivációs TED-előadás hirdeti, hogy korunkban a siker kulcsa, ha önmagunk vagyunk, és ennek fényében hiteles és egyedi énmárkát építve lépünk interakcióba a körülöttünk lévő világgal szakmai és személyes szinten is. Az, hogy ez a diszciplína egyáltalán létrejöhetett, és ilyen irányt vett, a korszellemről is sokat mesél. Az egyediség, önmagunk bátor és őszinte képviselete az „autentikus” címkével illetett létezésmód általánosan elfogadott, sokat hangoztatott értékké vált. De mi egyáltalán az autenticitás, és hogyan valósítható meg a personal branding keretei között és azon kívül?

Kétrészes cikkünk első írásában a mainstream personal branding és az autenticitás kapcsolatát elemeztük egy elismert personal branding szakember álláspontján keresztül, majd magát az autenticitás fogalmát jártuk körül Balogh Lehel tanulmányára támaszkodva két 19. századi egzisztencialista filozófus gondolatmorzsáiból szemezgetve.

Most, cikkünk befejező részében folytatjuk a gondolkodástörténeti kitekintést a 20. század legfontosabb egzisztencialista gondolkodóinak okfejtése mentén haladva, majd kísérletet teszünk egy alternatív autentikus personal branding megközelítés előrevetítésére.

Karl Jaspers és önmagunk választása

Jaspers szerint az ember jellemét határhelyzeteknek nevezett, a létezésük partikularitásán túlmutató szituációk határozzák meg. Ilyen helyzet akkor alakul ki, amikor általunk nem választható, nem befolyásolható nehézségekkel, fordulópontokkal szembesülünk. Ilyen a halál, szenvedés, a világ megbízhatatlansága, és hasonló, komoly traumát, kudarcélményt okozó események. Ezek átélésekor nem az múlik rajtunk, hogy az objektív helyzetet hogyan oldjuk meg, milyen utat választunk ebben, hanem hogy a saját szubjektumunkon belül hogy éljük meg, kezeljük és fogjuk fel a szituációt. Ez a folyamat tulajdonképpen saját jellemünk megválasztása, felépítése. Természetes reakció, hogy ezeket megpróbáljuk elleplezni, elfojtani, és minél kevésbé megélni, de ez nem az autentikus létmódhoz, a valódi egzisztenciához vezető út, mert a szerző szavaival „ha ténylegesen felfogjuk őket, kétségbeeséssel, majd az ebből való kikapaszkodással reagálunk: léttudatunkat átalakítva önmagunkká leszünk”. Ez az egyszerű létezésnél magasabb rendű létezésmód tehát lehetőséglét, egyfajta személyes önprojekció, amivé az egyén válhat. Az ember tehát maga alkotja meg a személyiségét, de mégsem rugaszkodhat el teljesen az alapoktól, hiszen a választásra, a jellem felépítésére lehetőséget adó helyzetek az alapvető adottságaiból és beállítottságából adódó határhelyzetek. Az egzisztencia pedig önmagában véve nem jön létre, kizárólag a külvilághoz képest, a másokkal való interakció által, amelyben őket is engedjük, segítjük autentikus önmagukká válni. Az ember választhatja önmagát, és Jaspers szerint kell is választania, de ez csak akkor jön létre, ha tudatosan önmagát választja létezésének, nem pedig valaki mást.

Martin Heidegger és a tulajdonképpeni jelenvalólét

„A mindennapi jelenvalólét Önmagája az akárki-önmaga, amelyet megkülönböztetünk a tulajdonképpeni, azaz magunk által megragadott Önmagától. Mint akárki-önmaga, a mindenkori jelenvalólét szétszóródott az akárkibe, és meg kell találnia magát.”

– írja Heidegger az autentikus létmódnak az ő filozófiája szerinti megfelelője, azaz a tulajdonképpeniség elérésének működéséről. Működéséről, és nem követendő útjáról, mert a Lét és Időben foglalt megközelítését nem etikainak vallotta (emellett az érték implikációja felfedezhető gondolkodásában). Elképzelése szerint az alapértelmezett emberi létezés, a „Dasein”, jelenvalólét, ahol a környezetünkkel való interakció, az azáltal ránk rótt szabályok határoznak meg minket. A körülöttünk lévő tárgyakat, egyéneket, fogalmakat használjuk és gondoskodásunkba vesszük, a hozzájuk való viszonyunkat tehát nem értelmezés, hanem a velük való foglalatosság megértése és elsajátítása határozza meg. Ez a létmegértés, a létezők valódi értelmezés nélkül való megértése egyben létfelejtés is, mert elfedi, félreérti a dolgok valódi lényegét. Ebből következik, és egyben ennek bizonyítéka a jelenvalólétben bekövetkező „belevetettség”, ahol szembesülünk a létezésünk nem önmaga által rendelt mivoltával, ami elvezet a korábban tárgyalt gondolkodók fogalomrendszerében tárgyalthoz hasonló szorongáshoz. Ebben a helyzetben viszont a jelenvalólét több irányt is vehet – ezek egyike, amikor a semmivel, és azon által önmagával való szembesülés elől tudattalanul menekülésbe fog, és a világra hanyatlik. Ez a hanyatlás az, ami az „akárki” létezésmódja felé vezet minket a menekülés következtében, amelyben a belevetettségünk tudata elől vagyunk kénytelenek bujkálni.

„Akárkinek lenni annyi, mint az önállótlanság és a nem-tulajdonképpeniség módjában lenni.”

– fogalmaz a szerző, tisztázva a nem tulajdonképpeni jelenvalólét lényegét. Egy konszenzuson alapuló létezésmód, amit a semmi tapasztalata, és egyben önmagunk a világba való belevettségének tapasztalata elől való menekülés hoz létre, és a létezőkkel való gyakorlati, meg nem értő foglalatosságok felé taszít. Ám épp ez a hanyatlás az, ami képes rádöbbenteni a jelenvalólétet a semmire, és az azzal való szembesülés elkerülhetetlen mivoltára. Ebben a szorongásban találhatja meg tulajdonképpeni önmagát. Itt, bár a jelenvaló lét természetének része, hogy a létezőkkel való foglalatosságába az időnkénti szorongásból visszatér, kialakulhat az elhatározottság és a lelkiismeret. Ebben az értelemben ez igényt és felismerést jelent arra vonatkozólag, hogy a szorongás és a semmi és a létezés közötti különbség, önmagaságának felismerése elkerülhetetlen és a létezés valódi természetére világít rá. A jelenvalólét „szabaddá teszi magát világa számára (…) Az elhatározott jelenvalólét mások lelkiismeretévé válhat.” A tulajdonképpeni jelenvalólét, azaz az autentikus létmód tehát a semmivel és saját létezésével való szembesülés, majd önmagának az akárki-lét helyett a létezőkkel való foglalatosságba elhatározott módon való beletaszítása és más jelenvalólétek eme belevetettségre való ráébresztését jelenti.

Az autentikus létezés és a personal branding

Jean-Paul Sartre az autentikus létmódról

Ahhoz, hogy megértsük, mi Sartre megoldása az autentikus létmód eléréséhez, tisztáznunk kell, hogy filozófiájában hogyan jelenik meg a tudat, amely képes lehet erre. Maga a tudat számára mindig valaminek a tudata a létezőkről való képalkotást és az azokba való belehelyezkedést jelenti. A tudat lehet nem reflektált és reflektált tudat – az első esetben nem „veszi észre” vagy gondolja végig önmagát, csak a tárgyat, amelynek tudata (persze így is megjelenik benne), a második esetben visszatekint önmagára. Ebben az esetben az Én valójában csak egy, a tudat számára a többi külső tárgyhoz hasonlóan transzcendens tárgy, amelyet, mint szilárd, állandó képet megalkot, és önmagával egyenlőként tételez fel. Ez az azonosítás viszont hibás, mert a tudat, az emberi létezés valójában nem más, mint szabadság, folyamatos változásban lévő teremtés és gondolkozás egy, a tudat nélkül értelem és érték nélküli világban. E szabadság szorongásától való menekülésben alkotja meg a tudat az egót, tárgyiasítva önmagát, hogy ne kelljen szembesülnie értelem nélküli instabil mivoltával és szabadságának felelősségével. A mesterségesen projektált, állandónak tűnő énkép tehát inautentikus létmód. Fel kell ismernünk, hogy a világban lévő értelem és érték csakis az emberből következik, az ember hozhatja létre.

„Az ember önmagát alkotja meg, előre rendelve nem létezik, morált választva alkotja meg önmagát és a körülmények olyan nyomást gyakorolnak rá, hogy nem lehet meg anélkül, hogy morált ne választana.”

– írja a szerző, és eme önmegalkotás alatt nem az én hamis projekciójába való menekülést érti, hanem szabadságunk, változékonyságunk, az értelem nélküli világban értelemteremtőként való létezésünk elfogadását. Ebben az önteremtésben erkölcsi kötelességünk a saját és mások szabadságának fenntartása, értékelése, és az alkotással végbemenő világteremtés. Ellenben az autenticitás nem lehet önmagáért való, célunk nem lehet az önmagunk elérése, azzal megint csak a hamis projekció hibájába esnénk – az ember sosem az, ami, és mindig az, ami nem, tehát lehetőségek létezéséről beszélünk, ahol a cél az önmagunktól való távolságtartás, változékonyságunk elfogadása. Nem lehetséges, hogy az értelemstruktúra nélküli világ elől önmagunkban létünkbe, a tudatunk tárgyaitól független őszinte hitünkbe vetett bizalommal létezzünk autentikusan, hiszen ahogy korábban előkerült, a Sartre által körülírt tudat kizárólag valamely tárgy tudataként jelenhet meg. Az autenticitásunk így a másokkal való viszonyok autentikusságában is kereshető és keresendő – egy olyan szabadlétben, ahogy mások szabadlét voltát is elfogadjuk, és ők is a miénket, ahogy egymás tudata által tárgyként megfogalmazott mivoltunkat is:

„abszolút nagylelkűség, korlátok nélkül, tulajdonképpen szenvedélyként és a lét egyetlen eszközeként. Nincs más értelme a létnek, mint ez az adás. És nem csupán a munkám ajándék. A jellem is ajándék.”

Tehát az éntől való eltávolodás, a szabadságunk és a világ esetlegességének elfogadása, az alkotás, értékteremtés és a szintén szabad tudatokkal való autentikus interakció az, amellyel felépíthetjük autentikus létmódunkat.

A rampsteadi autentikus personal branding kritikája, és egy alternatív nézőpont-játék

A fentiekben röviden bemutattuk Rampstead personal branding iskoláját és a mainstream personal branding alapvető hozzáállását a személyiséghez és az autentikus márka hozzáépítésével. Ezután az autenticitás témakörét jártuk körül, és a teljesség igénye nélkül bepillantottunk Kirkegaard és Nietzsche autentikus létmódról alkotott gondolataiba, felkészülve arra, hogy azokat kiemelve és összefércelve hétköznapi értelmezést körvonalazzunk az autenticitásról.

Utóbbiakat összefoglalva, modellünk szerint az autentikus létmód:

  • A belülről jövő akarat vagy igény szerint való létezés
  • Számunkra jó, szabad, nemesebb létezésmód – egy metaforával élve a „nem hamisított festmény” művészi értéke, érdemessége terén is autentikus
  • Önismereten, folyamatos önreflexión alapul
  • Önmagunk és mások nem csak célszerű, de lényegi megértése
  • A külső erők behatásától való függetlenedés, de az azokkal való tudatos együttélés és a más létezők autenticitásának elősegítése
  • A szabadság felelősségének vállalása, és az ezzel járó szorongás, amely tudatossá tesz
  • Törekvés, látásmód és munka, nem az út végén elérhető állapot
  • Gondolkodó, kritikus hozzáállás, kettősség jellemzi, nem az önmagunknak tartott részhez, és annál kevésbé egy kimerevített képhez való hasonulás igénye

Ahhoz, hogy a tárgyalt gondolatokból ez a modell létrejöjjön, természetesen némi jóindulat szükséges. Kirkegaard transzcendenciáját szabadon, allegorikusan kell értelmeznünk, és óvakodnunk attól, hogy a personal branding kontextusába helyezzük, a Nietzsche által elvetett morált pedig saját korunkra kell értelmeznünk. A játék kedvéért legyen az ő autentikus létmód-képe szerint elvetendő, az ő korában uralkodó keresztényi moralitás helyett a számunkra elvetendő a 21. századi nyugati civilizáció korszelleme által ránk kényszerített életfilozófia, értékrend. Ezen értékrend megköveteli tőlünk, hogy „autentikusak” legyünk, és egyéni módon reprezentáljuk magunkat a „siker” érdekében. A mainstream personal branding sokszor ennek a populáris tendenciának a professzionális kiteljesedése. De ez az „autenticitás” valóban összeegyeztethető az egzisztencialista filozófusok által megfogalmazott, vagy akár a szó etimológiájából következtethető autentikus létmóddal?

Ha híven követjük a rampsteadi branding iskolát, semmiképpen sem. Visszautalva Kirkegaard gondolataira, Rampstead az autentikus branding zászlaja alatt rögtön a „két embernek levés” csapdájába terel minket. Az, hogy önismeretre tanít, és a saját értékeink felmérésére, az azokkal való munkára bíztat, segíthet az autentikus létmódban. Ám az, hogy a következő lépésben formába öntetné (formulate) velünk az önképünket, ambícióinkkal ötvözve márkává kettőzi, majd ezt pontrendszerré alakítva azt kívánja tőlünk, hogy ezt az idealizált képet kergessük, és eszerint értékeljük magunkat annak érdekében, hogy célközönségünknél sikert arassunk, inautentikusabb, mint egy marketingalapú megközelítés, ahol valódi személyiségünktől eltávolodott professzionális perszónát alakítunk ki magunknak. Jaspers határhelyzeteinek kudarca, kérdései elől a fejünket homokba dugva, pusztán külső érték által meghatározva nem tudunk autentikus moralitást választani magunknak. Ez a célszerű létmegértés, a lényegi értelmezés és semmítés nélkül a Heideggeri „akárkilétbe” terel minket. Sartre nyomán az énünk kötött, tárgyiasult megkonstruálása menekülés, és félrevezető, amely inautentikus létmódhoz vezet.  A külvilág elvárása (a márka sikere) érdekében megkettőzzük magunkat, és bár eredetileg a másolt képünk alapul rajtunk, a szerző által leírt munkafolyamat során ettől fogva mi magunk fogjuk kergetni a márkaidentitást valódi identitásunkkal. Egyszerűen megfogalmazva: úgy járunk el, ahogy az egyszeri közösségimédia használó profilt készít magának, fényképeket tölt fel, majd személyes fejlődését, edzését, öltözködését, az általa látogatott helyeket úgy komponálja meg, hogy az a profiljához minél inkább hű maradjon. Fejlődik és dolgozik, de értékmérője az önmagáról prezentált profil és annak elfogadottsága, ám nem marketing-projektként, hanem valódi autentikus önfejlesztő folyamatként fogja fel azt, így maga is szimulákrummá válik. Egyszerre éli át a „kétségbeesést”, és a társadalmi béklyóknak való vak alárendelődést. Ezt sem Kierkegaard, sem Nietzsche nem helyeselné.

Mégis, ha a personal brandinget nem így, de nem is a Peters-i egyszemélyes céggé alakulásként értelmezzük, valóban az autentikus létmódot segítő folyamattá válhat. Ahhoz, hogy ezt elérjük, tekintsünk vissza az autenticitásról alkotott modellünk fő pontjaihoz. Az ilyen, valóban autentikus personal branding folyamat alapja mindenképpen az önismeret kell, legyen, ebben Rampsteadnek és a személyiségcentrikus megközelítés képviselőinek messzemenően igaza van. Tagadhatatlanul abban is, hogy az egyénben meglévő, személyiségének megfelelő értékekből érdemes a személyes márkát felépíteni. Ám ennek az önismereti folyamatnak tudatossággal és kritikus gondolkodással, valamint a márkánk és az identitásunk közötti egészséges összhang mellett jól definiált határvonalakból kell állnia. A munka nagy része valóban abból áll, hogy folyamatosan önreflexiót gyakorlunk, összhangban céljainkkal, vágyainkkal, és kétségeinkkel. Meglátjuk mi az, ami az emberben hamisítatlan és megváltoztathatatlan, és azt is, hogy ebből mi az, ami érdemes értelmében autentikus. Ezt kíséri a stílus, a gondozandó kert gondozása, összehangolása a belső igényekkel. Ám a folyamat ezen része nem a branding diszciplinák szerint, hanem a filozófia, a pszichológia eszközeivel történik, szinte terápiás jelleggel. Nincs benne az objektivitás vagy a megfelelés igénye bárki másnak a márkázandó személyen és szubjektív valóságán kívül, ebben az értelemben egzisztencialista megközelítés. Minden egyén esetében más tudományterületek (ha egyáltalán azok) és gyakorlatok alkalmazandóak ebben a fázisban. A márka tulajdonképpeni kialakítása csak ez után lehetséges, a nem mások szemének tükrében szemlélt személyiség stabilitása után következhet a kommunikáció. Az önismereti, személyiségfejlesztési folyamatok úgy értelmezendőek, mint a márkázás piramisának alapkövei. A personal branding, mint diszciplína létjogosultságát, autenticitását éppen az adja meg, hogy segíti az egyént az autentikus létmódra törekedni, először befelé tekintve, majd eszközöket adva a kezébe, melyekkel valójában nem kell megkettőződnie, és a külső, látható és láthatatlan béklyóktól minél inkább függetlenül létezhet a világban.

Kapcsolódó bejegyzések

by