No comments
2018-04-19
Share:

Az „én” történetek formájában jön létre. Néhány történet pedig jobb más történeteknél. Éppen ezért életünk jobbá válhat élettörténeteink értelmezése és megfogalmazása művészetének elsajátításával, ebben segíthet a narratív terápia, és tulajdonképpen ezzel az eszközzel dolgozik a pszichoanalízis. Az pedig, hogy a történet, amit önmagunkról mások számára megfogalmazunk, valóban kiemelkedő legyen, a personal branding legfőbb céljai közé tartozik, amely végeredményben szintén életünk jobbá tételének eszköze. Vizsgáljuk tehát meg narratív identitásunk megfogalmazódásának folyamatát, hogy megérthessük fontosságát, és elkezdhessük tudatosan alakítani azt!

A személyiség narratív aspektusának kutatása az elmúlt évtizedekben komoly szerepet kap a személyiségpszichológiában. Valóban létező és elismert megközelítés, mely szerint az ént történetek hozzák létre. Pataki Ferenc Élettörténet és identitás című kötetének az elbeszélő, narratív szemléletmóddal foglalkozó fejezetében fejti ki e szemléletmód alapjait és kritikáját is. A tételmondat értelmezéséhez természetesen az én fogalmának megragadását kell megkísérelnünk – az egyszerűség kedvéért határozzuk meg a szót az ellentétével – az én az, ami nem mások. Az én tehát az az entitás, amelyet képesek vagyunk elválasztani a külvilágtól, magunkként érzékeljük és értelmezzük, legyen az akár tudatos vagy tudattalan. Ilyen önmagunk-létező felállításához pedig arra van szükség, hogy életvilágunkban mások is létezzenek rajtunk kívül, az én meghatározásának hozzájuk képest van értelme és szükséglete, a másokkal kapcsolatban jön létre. Az én tehát mindenképpen dialogikus, kommunikációra épül.

A megszerzett tapasztalatainkat, a világról alkotott képünket, a saját pszichénk érzeteit nyelvi eszközökkel öntjük formába az énünk meghatározásához, hogy kommunikálható legyen, és így, amennyiben éppen nem kommunikálunk, az ént akkor is a nyelvek, a kommunikációs kód jelrendszerében értelmezzük. A „mások” persze sokat boncolható kategória (tekintsünk el az élő, élettelen, látható és láthatatlan környezettől, és maradjunk egyelőre a más, „énnel” rendelkező embereknél), és ezen mások hatását később tárgyalni is fogjuk. Ám amennyiben egy ilyen „másnak” képet akarunk adni az énünkről, önmagunkról, azt kézenfekvő módon, hagyományosan és eredendően történetek megfogalmazásával tehetjük meg. Ezek a történetek sokfélék lehetnek – akár egy új cipő megvásárlásának élményei, vagy egy háborús veterán visszaemlékezései a lövészárok borzalmairól. Mind az érzeteink az énen keresztül történő kommunikálása. Ha viszont a legteljesebb képet akarjuk adni az énről magáról, nem közvetetten, hanem kifejezetten tudatosan, élettörténeteket mesélünk el. És ha éppen nem egy ilyen folyamatában vagyunk, akkor is történetbe foglaljuk azt, ami velünk eddig történt, talán történni fog, és legfőbbképpen azt, akik mindezek fényében ebben az adott pillanatban vagyunk. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a mesélő én mások létezése miatt jött létre, ezért valójában belső mesélésünk is dialógus.

Párbeszédet folytatunk a társadalommal, amelyben élünk, azokkal, akiknek e történetet majd el akarjuk mesélni, azokkal, akikre hasonlítani szeretnénk (vagy épp nem), a történetünk többi szereplőjével, és a kultúrával is, amely történetünk nyelvezetét megformálta. Mindezek alapján úgy tűnhet, mintha élettörténetünk nem lenne több egy különböző szempontok alapján teremtett valóságnál, és mi magunk sem lennénk többek ezen mások miatt történetek kitalált szereplőinél – ez filozófiai szempontból érdekes kérdéskör, de a gyakorlatban mégis, az adott történet kereteinél mégis túlmutatóbb, szilárdabb valaminek érdemes tekinteni a személyiségünket. Ellenben ez a feltevés eljuttathat minket a hasznos következtetéshez, miszerint énünk pluralisztikus és fragmentált, ahogy a lefojtatott dialógusok is térben, időben és a partnerek szempontjából is sokszínűek. Ha tehát vizsgálni kívánjuk ezeket a történeteket – és tulajdonképpen az ént magát – sokat kell foglalkoznunk létrejöttének kontextusaival. Különösen, ha jó történetet akarunk mesélni és jó életet akarunk élni. Dan P. Mc Adams, a Personal Narratives and the Life Story című írásában segítségünkre sietett ebben a vizsgálatban, és hat egyszerű alapelv formájában foglalta össze az élettörténet kialakulását befolyásoló tényezőket.

Az első alapelv, hogy az énünk elmesélődik – e tény felütéseként Antonio Damasio szavait idézi fel: „A tudat akkor kezdődik, amikor az elme megszerzi az erőt, mondanom kell, egyszerű erőt, amely egy történet elmesélése”.

Erre (és a többi alapelv sok fedő részletére is) már kitértünk a korábbiakban, de érdemes kiemelni McAdams néhány fontos hozzátételét, ami a narratív terápia szempontjából különösen hasznos lehet. Ilyen például az, hogy az énünkkel kapcsolatos emlékeink jellemzően igencsak szelektívek és strategikusak – a múlt eseményei, tapasztalatai a jelen helyzetünk, céljaink és vágyaink szempontjából rendeződnek, öntudatlanul is. Ez fontos akkor, ha valaki más élettörténetének értelmezésével foglalkozunk, és fontos akkor is, ha elménk öntudatlan strategikusságát tudatossá emeljük élettörténetünk megfogalmazásában. Az ember ugyanis, szellemes megfogalmazással, történeténél fogva történetmesélő, a történetek a legjobb eszközök annak értelmezésére, hogy a tudattal rendelkező én céljai elérése érdekében mit és hogyan cselekszik, és milyen eredményre jut. Nem vagyunk tehát önámítóak, ha számba vesszük azt, hogy most kinek látjuk magunkat, kik akarunk lenni a jövőben, és milyen folytatást képzelünk el az élettörténetünknek, és úgy rendezzük, foglaljuk össze életünk eddigi eseményeit, ahogy egy regénysorozat megalkotásakor tennénk egy, a kívánt kimenetelt felvezető előzménykötet szálai felfűzése esetében. Hiszen elménk magától is ezt teszi, segíthetünk neki (számunkra kívánatosabb értelemben is) jobb munkát végezni.

Ez közvetlenül elvezet a második alapelvhez, mely szerint a történetek integrálják az életeket. Sok funkciójuk közül az egyik, hogy szálakat, gondolatokat, szereplőket, célokat szervezzenek össze, rendezve saját életvilágunkat, és esetleg egymásét is.

Ez az integráció lehet szinkronikus – azaz egy időben történő, egyébként elválasztott dolgok összemesélése, összebékítése egymással. Ezáltal érthetjük és értethetjük meg, hogyan lehetünk például egyszerre sikeresek és elkötelezettek a hivatásunkban, és szerető anyaként jelen a gyerekeink életében, és akár e kettő hogyan segítheti elő egymást. Az integráció másik formája a diakronikus, ezzel írhatjuk le, hogyan lehetséges az, hogy egykor A pontból kezdtünk, most mégis B-ben vagyunk, és C-be akarunk eljutni, például hogyan lettünk motoros fenegyerekből feddhetetlen, jól menő ügyvédek, és hogyan leszünk mégis 10 év múlva világtól elvonult szerzetesek egy hegyi kolostorban. A történet így nem csak az események sorjázása, hanem azok összekötése, sőt, egymás értelemmel való felruházása. Ez az autobiografikus érvelés fogalma – azaz hogy ezt az integrációt elválasszuk, premisszák és konklúziók meggyőző rendszerébe foglaljuk élettörténetünk pontjait. Az állítás, amelyről ez az érvrendszer meggyőzni kíván, hogy azok vagyunk, akik. Itt pedig újfent sarkalatos ponthoz érkezünk; jelenlegi helyzetünk bizonyos gyakorlati részleteiben egyértelmű következtetés lenne bár, de az énünk egyáltalán nem az. Élettörténetünk elmeséléséhez, és annak folyamán az énünket jelentő konklúzióval valamelyest mindenképp dűlőre kell jutnunk. Ez pedig, ahogy a neves szociológus, Giddens is kifejti, korunk emberének különösen embert próbáló feladata. Nem kapunk hozzá túl sok valódi segítséget, a történetmesélés művészete ebből a szempontból is kulcsfontosságúvá válik.

A harmadik alapelv az egyértelműnek tűnő, ám a vizsgálódás szempontjából figyelmet érdemlő tény, hogy a történeteket szociális helyzetekben mesélik el. Valakiknek, valakik miatt, valakiktől tanult szavakkal és sémákkal tesszük mindezt úgy, hogy ez más valakikre közben hatással is van.

Történetünkre észre véve és észrevétlenül is társadalmi normák, elvárások, prekoncepciók hatnak, az adott történet nem függetleníthető a kontextustól. A történeteinkre ható erő olykor egészen közvetlen. Felmerül például, hogy mit akar hallani a hallgatóság. Akaratlanul is alárendeljük magunkat ennek, amint azt kutatások is bizonyítják. A hallgatóság pedig egyfelől szórakozni, „szórakoztatva lenni” vágyik – ez a tény történetünk elmesélésének dramaturgiája létrejöttének egyik alapja. A másik, szintén ehhez kapcsolódó tény, hogy a hallgatóság jelentést követel a mesélőtől. Egy történet, még ha az saját élettörténetünk is, tanulsággal, üzenettel kell, hogy rendelkezzen, egy konklúzióval, ami túlmutat azon, hogy én én vagyok, vagy legalábbis veretesebbé teszi e tényt. Mindez egyrészt a personal branding aspektusból fontos (magától értetődően), mert nem elég múltunkból és jelenünkből kiragadott eseményeket, jellemzőket integrálni és érvelni mellettük, ügyelnünk kell arra is, hogy a történetünk mit ad, adhat annak, aki befogadja azt. A tanulság, a dráma értékeken alapul, azokat pedig fel kell ajánlanunk azoknak, akiket hálás befogadónknak kívánunk tudni történetünk elmesélése után. Kevésbé magától értetődő, hogy ez a jelenség a narratív terápia szempontjából is segítség lehet. Gondoljunk vissza az én dialogikus születésére – másokért vagy mások miatt létezik, de voltaképpen mi vagyunk azok. Épp így az elmesélés és a befogadás igényei által életre hívott igények a drámára és a jelentésre azok, amelyek segítenek nekünk jobb történetet alkotni önmagunk számára. Az integratív funkciót felidézve pedig önmagában a kommunikációs igények is segítenek a rendezésben – kutatások alapján az emberek közvetlenül a számukra fontos események megtörténte után mesélik el azokat több alkalommal is, ez segít a történetek interpretációjában. McAdams kiemel még egy nagyon fontos adatot, mely szerint az értő figyelem is segít abban, hogy saját történetünket meggyőzőbbnek találjuk azzal kapcsolatban, akik vagyunk, a figyelem hiánya pedig önmagunk számára is bizonytalanná teszi narratívánkat. Ez nem is lenne igazán meglepő, az viszont lehet az, hogy még a heves ellenvélemények is pozitívabb hatásúak a figyelemhiánynál. Ha tehát befogadó szerepben vagyunk, ügyeljünk arra, hogy jó befogadók legyünk, mert a mesélő élettörténetének önmaga számára érzett hitelessége foroghat kockán, ha pedig mi mesélünk, a hallgatóság igényeinek figyelembe vétele, a jó dramaturgia és jelentéstulajdonítás segíthet abban is, hogy narratívánkat önmagunk hitelesebb reprezentációjának éljük meg.

A negyedik alapelv, hogy a történetek idővel változnak. Ennek persze köze van ahhoz is, hogy a felidézés pontossága idővel csökkenhet, az emlékek elvesznek, újrarendeződnek az érzelmi kontextus hatására, de a tétel lényege ezen bőven túlmutat.

A történet időben változik, hiszen mi is változunk (illetve mi is változunk a történet után). Az egyén helyzete, jövőbeli céljai befolyásolják a narratív identitást, máshogy írja meg élete történetét annak különböző pontjain. Ez egyáltalán nem negatív folyamat, sőt, kifejezetten egészséges és hasznos is lehet. A megszerzett tapasztalatok fényében, nagyobb tudással komplexebben is láthatjuk a történeteket, ahogy időben távolodunk tőlük, a képességünk, hogy felülről tekintsünk rá, átlássuk és elemezzük az eseményeket, összetettebb, koherensebb történetet is létrehozhat. Narratív identitásunk karbantartása végett érdemes időről időre újra és újra elmesélni az általunk megélt eseményeket, a jelen és a jövő kontextusába helyezni őket céljaink érdekében. Ezen célok közül az egyik legtöbb jóval kecsegtető az lehet, hogy érettebb, tapasztaltabb fejünkkel talán eljutunk odáig, hogy fel tudjuk oldani a múltban megélt traumákat, sőt, esetenként élettörténetünkben épp ekkorra értünk el egy pontig, ahol a kirakós egy eddig sehova sem illő darabkája tökéletes helyre találhat az immár nagy egészben, vagy épp minden jövőbeli tervünk alapja lehet. A személyes márka pedig kifejezetten jó, ha követi a fejlődő és gyarapodó, akár változó egyént, így nem lesz merev, hiteltelen és élhetetlen. Vagy ha már azzá vált, az újramesélt történet rávilágíthat, hogy régi páncélját levedlő rákként egy jól időzített rebranding segíthet a továbblépésben.

Az ötödik alapelv az, hogy a történetek valójában kulturális szövegek. Hiszen abban a kultúrában élnek, ahol elmesélik őket, annak szabályai, szokásai, kódjai adják a nyelvet, amelyen elmeséljük őket, ez pedig magára a történetre is komoly hatással van.

Habermas és Bluck gondolatai alapján ahhoz, hogy az egyén meggyőző történetet tudjon mesélni, először tisztába kell jöjjön kultúrája élettörténetről alkotott koncepcióiról. Ezáltal alkothat képet arról, hogy milyen elemekből áll össze egy elmesélhető élet, és a saját élettörténetét is óhatatlanul ezen sarokpontok köré kell felépítse. Sőt, az is, hogy az egyén mire „emlékszik” saját életével kapcsolatban, erősen függ attól, hogy a kultúra milyen életeseményeket tart fontosnak ahhoz, hogy egy életút elmesélhető legyen. Illusztráció és érdekességképpen beszélhetünk arról is, hogy az elmúlt években pszichológusok érveltek amellett is, hogy az önéletrajzi memória és az én-konstrukció terén jelentős különbség van a keleti és a nyugati kultúrákban szocializálódottak között. Az észak-amerikai fiataloknak például sokkal korábbiak az első emlékeik önmagukról, mint kínai, japán és koreai sorstársaiknak, és sokkal inkább énközpontúbbak is. Ez kapcsolódik ahhoz a jól ismert érvrendszerhez, hogy a keleti kultúrában az én felépítésének elfogadott és gyakran megélt módja sokkal inkább interdependens, a szociális környezet és a tradiciók alapján meghatározott, mint a nyugati kultúrában domináns independens énfelfogás. A narratív identitásra komoly hatást gyakorol az is, hogy egy kollektivistább kultúrában a gyerek preferáltan sokkal inkább a hallgató, mint a mesélő szerepét tölti be, ez pedig arra bátorítja, hogy önmagát mások történeteihez mérten, az őt körülvevő környezet és a társak viszonyában határozza meg. Ennél közvetlenebbül érinti az itt tárgyaltakat, hogy az élettörténetre hatást gyakorol a dominancia és az elfogadás párhuzama is. A kultúrát meghatározó, akár a társadalomban domináns csoportok óhatatlanul is bizonyos típusú narratívákat előtérbe helyeznek más típusúak iránt. A narratív identitást így a társadalmi hierarchiákban elfoglalt hely, és a domináns értékek és csoportok által támogatott, kommunikált narratívák is befolyásolják. Mindezt a kulturális beágyazottságot, sőt, néha nyomást, ahogy a korábbi szempontokat, ugyanúgy mindkét (vagy kibontva négy) perspektívából érdemes figyelembe venni. A történetek kutatójaként vagy terapeutaként, mások hallgatójaként elemeznünk kell, hogy a mesélő miért úgy mesél valamit, ahogy – milyen mintákat követ, honnan veszi azokat, milyen hatást gyakorol rá a történet elmesélésének szűk és tág kontextusa. Ezen minták között vajon mennyi a tudatos, és mennyi a tudattalanul futó, és mennyire szerves részei a történetből felsejlő énnek, illetve mennyire jók vagy terhesek neki az adott helyzetben? Az énmárka építőiként pedig elemeznünk kell a kulturális kontextust, amelyből jövünk, és azokat is, amelyek felé tartunk. Tökéletesen el kell sajátítanunk a nyelvezetüket, sémarendszerüket, és integrálni kell őket a sajátunkkal és céljainkkal is a siker érdekében (a társadalmi kontextus esetében pedig komolyan el kell gondolkodunk rajta, hogy a domináns csoportok és személyek akarata, az általuk támogatott narratívák mennyire, illetve hogyan egyeztethetők össze a miénkkel, egyáltalán érdemes-e ezt megtenni, és milyen kockázatai vannak annak, ha mégsem tesszük meg).

A hatodik, és egyben utolsó mcadams-i alapelv, hogy egyes történetek jobbak másoknál. Bár az eddigiek alapján már körvonalazódni kezd a kép arról, hogy a történet és annak tudatos vezetése miért lehet jó, vagy akár jobb, ez a hatodik tétel új dimenzióba helyezi a történet ilyen jellegű minőségét, és ez a dimenzió a történetek morális aspektusa.

A „jobb” fokozott értékjelzőhöz persze elsőként meg kell kockáztatnunk, hogy a jót és a rosszat el tudjuk különíteni (ami valahol minden történet sava és borsa is). McAdams szerint ez a személyes narratívák esetében is alapvető, mert minden élettörténet is rendelkezik morális perspektívával, amelyben a szereplők cselekedetei leírhatók a „jó” és a „rossz” értékjelzőivel, amelyeket az adott társadalom erről alkotott normái határoznak meg. Ezen felül maguk a történetek pszichológiai perspektívából is leírhatók mint jó vagy rossz történetek, bár ezek az értékítéletek is magukon hordozzák az adott társadalom normarendszereit, amelyben a történetet értékelni fogják. Az elmúlt évtizedben a kutatók fokozott érdeklődéssel fordulnak az irányába, hogy miből áll össze egy jó élettörténet – ilyen téren érdemes megvizsgálni a narratív koherenciát és komplexitást, illetve a történetek bizonyos elemeit, melyek pszichés érettségre, mentális egészségre, szakmai és magánéleti elégedettségre utalhatnak. Mindezek alapján tehát a „jó” az élettörténetek esetében több értelemmel is bíró fogalom, ezek az értelmezési módok viszont összefonódhatnak. Egyrészt ott van a történeten belüli jó és rossz – pozitív és negatív értékjelzővel felruházott szereplők, cselekedetek, események és kimenetelek. Ezen kívül ott van az élettörténet mesélője szempontjából levont jó vagy rossz következtetés, és a narratív identitására, pszichéjére gyakorolt negatív vagy pozitív hatás. Az összefonódás a gyökerek között keresendő – ahhoz, hogy a történetben a jó és rossz értékjelzők használata következetes legyen, a történet integritásához hozzájáruljon, először is az szükségeltetik, hogy az élettörténetből felsejlő ént birtokló személyben a jó és rossz értékkategóriák stabilan és tudatosan legyenek elhelyezve. Ahhoz pedig, hogy mindezekből a pszichéjére pozitív hatást gyakorló, narratív identitását megerősítő történetet kovácsolhasson, ugyanúgy rendelkeznie kell a saját stabil etikai normáival és azok szociokulturális kontextusukkal való viszonyáról alkotott határozott, élhető elképzelésével. Ha mindezen feltételek teljesülnek, az egyén legalábbis jó eséllyel, alapokkal rendelkezik ahhoz, hogy a néhány „jobb” élettörténethez hasonlót legyen képes elmesélni önmaga és mások számára.

McAdams alapelveihez kiegészítésül szolgálhat egy, a narratív pszichológiai tanulmányok számára egyáltalán nem idegen elképzelés, ez pedig a jó történet keresésének esztétikai megközelítése. Ez talán a legegyszerűbb mindazon aspektusok közül, amelyekről eddig szó volt, de a közvetlen gyakorlati felhasználás szempontjából talán a leghatékonyabb is. Az írás formája nem teszi lehetővé azt, hogy elmélyedjünk az esztétika definiálásában, de ebben a kontextusban a történet tág értelemben vett formájából következő, a befogadó által „szépségének” minőségét, és annak művelését, tanulmányozását értjük alatta.

Révész György és Séra László Nem realisztikus ábrák, absztrakt képek, emberi arcok: a „jó” alak perceptuális jegyei című írásukban foglalkoznak a kérdéssel, melynek alapja a perceptuális vagy figurális „jóság”. Ez fogalom a Gestalt pszichológiából származik, alaki, formai természetes kellemetességet jelent. Leegyszerűsítve bizonyos figurákban sokkal több az egyszerűség, rendezettség, szabályszerűség, annak ellenére, hogy ugyanannyi elemet tartalmaznak. A gestaltból kiindulva ez feltételez olyan elrendezettség értelemben vett formákat, amelyeket meglátva az emberi agy a működésénél fogva valamiért kedvezőnek talál – okozhatja ezt szimmetria, kontraszt, színek, telítettség, méret és az arányok bonyolult rendszere. Ez Palmer szerint, Révész és Séra által idézve nem csak vizuálisan működik, hanem észleleteink tározásának meghatározó eleme. Mindazonáltal az ilyen érzetek, a „szépség” egyszerre súlyos és illékony fogalmával felruházott egyszerű folyamatok esetében sem szabad elfelejtenünk, hogy a másik oldalról vizsgálva viszont a szépség a befogadóban rejlik, a szubjektum belső szabályai, érzékenysége, preferenciái határozzák meg, vagyis objektív „helyes” elrendezésről beszélni tulajdonképpen csalóka lehet. Mégis, a Gestalt-pszichológia példái alapján bizonyos elrendezések, kontrasztok természetüktől fogva szebbnek, kellemesebbnek tűnnek a befogadónak. A narratív pszichológia szempontjából ugyanígy beszélhetünk a történet strukturáltságának elemeiről, amelyek nagy valószínűséggel a történet „szép”, jó mivoltának érzékelését segítik elő. Ha pedig a hallgató, befogadó szubjektum egyéni preferenciáról beszélünk, érdemes megvizsgálni, hogy prekoncepcióit milyen pszichés folyamatok, kulturális beágyazottságok formálhatják. Ezen, a szubjektum érzékenységét formáló erőkre, tényezők fontosságára az írás első felében már kitértünk.

A szerzőpáros gestalt-pszichológiából vont párhuzamát annak érdekében érdemes az okfejtés végére tenni, hogy a jó történetmesélés elősegítése érdekében a forma, az elrendezettség kereteit se hagyjuk figyelmen kívül, és ezen forma és a tartalom kiműveléséhez segítségül tudjuk hívni az odaillő fegyverarzenált. Ez a fegyverarzenál pedig a mesélés ősi és újszerű művészeteit összefoglaló irodalom eszközeit jelenti. Ez lehet szó és gondolatkincs, a dráma szervezésének, a katarzis előhívásának, élettörténete szereplőinek hiteles megjelenítésének képessége, vagy akár a múlt és jövő cselekményszálainak tudatos és pontos összeszervezése. McAdams munkájából megtudhattuk, hogy a történet, és az énünk is, tulajdonképpen nem más, mint szöveg. Ha pedig az egyén képes jó szöveget alkotni, írni, akkor már rendelkezik a leghatékonyabb eszközökkel, hogy dolgozzon a narratív identitásával, önmaga és mások számára jobb élettörténetét mesélhesse el.

Kapcsolódó bejegyzések

by